Készülő könyvünkből

 

Báttaszéki Lajos: Fővárosi zsánerképek (1867)

(A jegyzeteket és a kísérőtanulmányt írta: Csontó Sándor)

(....)

Tanulmányok bor- és sörházakban (részlet)

 

Volt idő midőn nálunk a hazafiságot nem csak a ruha, hanem aszerint is ítélték meg, ki mit ivott, ki sok és jó bort ivott, kitűnő patrióta volt, ki felváltva, majd bor-, majd sörivásra adta magát, az köpenyforgatónak, s aki pláne csak is mindig sört ivott, az határozottan magyarellenesnek nyilvánítatott.

De ez már régen volt. Most már ízlése és kedve szerint mindenki békésen ihatik amit akar, s ezért hazafiságát nem fogja senki sem kétségbe vonni – ámbár itt-ott a vidéken még mindig jobb hazafi az, ki sok bort iszik.

S higgyék el, uraim és hölgyeim, van valami a dologban. Helyesen teszi sok ember, kik inkább ételük és italuk szerint szeretik embertársaiknak hajlamait megítélni, mint a ruha szerint, mert a ruhának semmi befolyása sincs a kedélyre, míg ellenben az ital, minősége szerint, lelkesít vagy eltompít, fokozza az ész- és életerőt, vagy gyöngíti, jó és nemes tettek véghezvitelére tesz hajlandóvá, vagy pedig az emberben szunnyadó gonosz szenvedélyeket kelt, minélfogva a körülmények szerint, a hazafiság nemes érzelmét is ébresztheti vagy elnyomhatja.

A bor már sok szép és nemes tettnek volt kútfeje, számtalan szellemi termék ennek köszönheti létét, számtalan jótékony cél mozdítatott már elő általa, s különösen nálunk sok helyen akkor szednek össze legtöbb pénzt az „ínségesek”, „leégettek” javára, midőn bor mellett mulatunk.

Adjatok ellenben valakinek, ki különben nem közömbös a jó és nemes iránt, négy vagy öt „stifli”[i] sört: meglássátok, minden nemes érzelme utoljára is egy vággyá válik, azon vággyá, minél előbb nagyot horkolhatni, ha máshol nem, hát akár az asztal alatt.

Lehet-e továbbá képzelni sör mellett életrevaló pohárköszöntést? Anakreon bizonyosan nem csinálta sör mellett ama híres dalát mely körülbelül így hangzik:

Iszik a vén föld, iszik a zöld fa,

A tenger a folyamot megissza;

A nap issza tenger habjait,

A hold a napnak sugarait,

Ha a vén föld, tenger, erdő,

A nap és hold, ha fogy és nő

Folyvást isznak,

Pityizálnak –

Mért ne igyam Én hát,

Pindus arany borát? …

A bornak e jó s a sörnek rossz tulajdonságai mellett miképp van az, hogy fővárosunkban mégis mindenhol, mindenkor és mindenki inkább sört iszik, mint bort?

Egy kicsit talán azért, mert olcsóbb, és olcsósága mellett többet adnak belőle; de ez nem a döntő ok. Köztudomás szerint egy fővárosban sem nyel a közönség annyi port, mint nálunk, a közellevő homokos Rákos miatt; a por pedig megárt a tüdőnek, s ámbár por és bor rímelnek, ez utóbbi még is növeszti a bajt, a sör pedig használ ellene. Minden tizedik ember abban a rögeszmében szenved, hogy gümőkórja[ii] van, hogy mindennap soványabb lesz; a sörtől pedig megkövérszeni remél, s azért szorult egy idő óta háttérbe nálunk is a bor és grasszál Dréher meg Barber[iii] söre, akár mint Bécsben.

Csodálva bámul tehát az idegen, ha vendéglőinket meglátogatva, azt veszi észre, hogy e par exellence[iv] bortermesztő ország fővárosában mindenhol csak sört isznak. Bécsi ember lévén ez idegen, szívéből örül, hogy legalább a sörivást pártkülönbség nélkül Béccsel „közös ügynek” ismerik el a magyarok. Az aranyszínű magyar bort mostohán mellőzve látjuk, a „stifli”, „krügli” és „schnitt”[v] léptek annak helyébe.

De azért a bécsi sörházak színezete mégis különbözik a pestiekétől.

Te is észrevetted már, nyájas olvasóm, hogyha nálunk valaki vendéglőbe, étterembe vagy sörházba lép, ameddig üres asztal van, bizonyosan nem foglal helyet ott, hol már egy-két vendég ül, hanem elkülönítve magát, üreset keres fel. Fél, hogy egy nálánál csekélyebb rangúval, kevésbé gazdaggal vagy művelttel találna egy asztalhoz kerülni, mi őt, ha ismerőse lépne be, borzasztóan kompromittálhatná. Ha méltóságos, csak nem kompromittálhatja magát azzal, hogy egy csak tekintetessel, ha tekintetes hogy csak vitézlővel, ha vitézlő, hogy egy csak puszta úrral (vagy pláne zsidóval!) beszélget.

Bécsben ellenben, míg valakinek helyre akad ott, hol már többen ülnek, oda ül, mert kedélyes beszélgetéssel akarja eltölteni idejét, akármily nagy állat volna is, s akár mily szerény burgerek[vi] volnának is azok, kikkel beszédbe ereszkedik. A sörházban megszűnnek a tanácsosok, doktorok és burgerek azok lenni, hanem itt mindenki olyan ember ki sört iszik, és tizenkét krajcárt fizet a stiflijéért.

Bécsben továbbá, akárki légy, ha valaki azon asztalhoz ül, hol te már előbb helyet foglaltál, nyájasan köszön, szintúgy ha távozik. Nálunk már csak azért sem ülünk oda, hol más ül, hogy ne kelljen köszönni, vagy ha más hely nincs és kényszerítve vagyunk ott letelepedni, a mennyire lehet felfuvalkodottan, leereszkedően csavarintunk egyet fejünkön. „Büszkén szeretem a spanyolt!”[vii]

Hogy a pincéreket per te szólítjuk, és velük, mint afféle szolgáló lényekkel, amennyire tőlünk kitelik, gorombáskodunk, ez szinte noblesszünk[viii] egyik folyománya. De azért nobilisak vagyunk más tekintetben is. Ha szidjuk is hébe-korba a pincért, e folytonosan kérdőjellé görbült szellemet (mert vagy azt kell kérdeznie „mi tetszik”, vagy pedig a jövők-menők előtt hajlongani; mindkét esetben kérdőjel), másrészt nincs ember, ki úgy jóltartaná borravalóval, mint a magyar.

Jönnek is seregenként hozzánk Gambrinus és Bacchus[ix] ez alárendelt szolgái, Franciaországból, Bécsből, Prágából és a vendéglőket látogató magyar közönség borravalói azon egyes téglák, melyekből azután nagyszerű háromemeletes fogadókat építtetnek, azon tükrök, melyekkel egy általuk nyitott pompás kávéházat feldíszítenek. (E vendéglők és kávéházaknak egyébiránt nem csekély részük van abban, hogy fővárosunk újabb idők óta valóságos nagyvárosi színezetet nyert.)

A szorgalom és takarékosság meghozza nekik gyümölcsét. Csak egyedül az a bosszantó, hogy a magyar embernek a maga pénzéért, az ő kedvükért németül kell megtanulnia, mert különben meg nem értik; hogy német étlapokból kell kisilabizálnia és előadnia kívánságát – s e szempontból kiindulva, nem is csoda, ha például Patay urambátyám néha kicsit gorombáskodik velük.

Kivéve a Komló, Zrínyi[x] és még néhány belvárosi vendéglőt, a pincérek mindenhol még most is legnagyobb részt németek vagy csehek. Az alkotmány helyreállítása után, az idegen nyelvű hivatalnokoktól valahogyan menekültünk, és van, hál' Isten elég, ki pótolja, mert van vagy tízezer ember édes hazánkban, ki ez idő szerint csak miniszteriális hivatalért folyamodott, de nincs, aki a német pincéreket helyettesítené. A pincérnek alázatos-, hallgatagnak kell lennie, minden méltatlanságot és a vendégek ezer meg ezer szeszélyeit eltűrnie, ez pedig a magyar embernek nem természete. A műveltebb osztályhoz tartozó magyar a világért sem alázná meg magát pincérnek lenni, az olyan markos magyar legény pedig röviden bánna el az olyan vendéggel, ki kedvére nem jár – és mi tűrés-tagadás benne, nincs az ilyen legényben meg az intelligencia ama bizonyos foka sem, mely megkívántatik arra, hogy sokat követelő és néha előkelő vendégek igényeit kielégíthesse. Manapság már a pincérséget is művészetnek lehetne nevezni, legközelebb állva a táncmesteréhez és tornászathoz, mert a pincérnek is „schulgerecht”[xi], bókokat csinálnia, karjain pedig egész tányérpiramisokkal ide s oda repülnie kell. A főpincéreknek (alias: zahlkellnereknek)[xii] pedig bókokon kívül, hat-nyolcszáz forintnyi biztosítékkal is kell ellátva lenniük; hol találsz pedig magyar embert, ki míg nyolcszáz forintja van, pincérré „aljasodnék?”

Egyelőre tehát, amint látszik, ez irányban magyar szellemű „reformokra” kevés kilátásunk van, azaz vendéglőink pincérjei még ezentúl is németül fognak velünk beszélni. Ez lehet az oka, hogy a magyar csak igen gyéren válik valahol „törzsvendéggé”. Bejárja a főváros valamennyi sör- és borházait, mindegy neki, akárhol, úgy is majdnem mindenhol németül beszélnek vele, s azután talán mégis talál valahol egy csendes, eddig észre nem vett korcsmát, hol magyarul beszélnek, és mégis tisztességesen tudnak szolgálni. Úgyszólván felfedezési körutakat tesz. Továbbá sokkal kevésbé filiszter,[xiii] és sokkal jobban szereti a változatosságot, mintsem folyton-folyvást egy és ugyanaz éttermet vagy sörcsarnokot látogatna, mint ama Bajorországból Pestre származott hauszherr,[xiv] ki fővárosunk egyik ismeretes sörházában tíz évig, mindennap öttől háromnegyed kilencig, ugyanazon helyen, ugyanazon krügli sör mellett, melyet számára rezerváltak, ugyanazon félmagas kalappal és karrírozott[xv] nadrággal, kísértetként jelent meg, s ki még most sem hagyta volna ott e sörházat, ha a sörház ott nem hagyta volna őt, s az újítás szellemének engedve, máshol pompásabb kiadásban ki nem nyílt volna.

Abból is kitetszik miszerint a haladás emberei vagyunk, hogy mindig azt keressük fel, ami legújabb, tehát a korszellemnek inkább megfelelőt. Mikor a Széchenyi-sétatéri kioszk[xvi] kinyílt, ezt látogattuk tömegesen, azután a „Frohner” konyhája csalt bennünket drága hálójába, most meg a legújabb „Vadászkürt'”[xvii] sós ételeit találjuk legjobbaknak.

A bor- és sörházakat látogató fővárosi közönség egyébiránt két osztályba osztható. Olyanokra kik csendben, egy-két jó baráttal való kedélyes társalgás közben szeretik elkölteni ebédjüket vagy vacsorájukat, és olyanokra, kik egy harapást sem tudnak nyelni, s egy kortyot sem inni, ha néhány barna zenész nincs mellettük, ki egymásután húzza-nyúzza a csárdásokat.

Bátran azt állítjuk, hogy az első osztály sokkal nagyobb számú, mert akár milyen nagy zene- és különösen csárdáskedvelő legyen is az ember, ha eszik, akkor békét akar, és éppen mert szép a csárdás, nem kellene annyira koptatni és nyúzni, hogy már a fülünkön is kinő; annyiszor tálalják fel, hogy végre is legjobb akarattal sem hallgathatjuk. A cukros torta jó is, szép is, de ha az ember sokat eszik belőle, elrontja a gyomrát, és megutálja, azután mert prímás uramnak úgy tetszik, midőn valami érdekes dolgot beszélek el barátomnak, éppen mikor a poént akarom elmondani, félbe kell szakítanom beszédemet, mert tüdőm az ő hegedűjével, cimbalmával, brúgójával[xviii] és furulyájával csakugyan nem bírja. Vagy pedig, mikor éppen a becsinált csirkém zúzáját eszem (melyet történetesen szeretek), le kell tennem a kést, a villát, és zsebembe nyúlni az erszényemért; míg kinyitom, az előttem rejtőzni akaró hatosokat feltalálom, míg a tányérba vetem, és erszényemet ismét beteszem, addig kihűlt az ételem; hiába hozatok mást, hisz öt perc múlva megint jön szedni az eszemadta barna legénye… pedig szívesen adnék neki négyszer annyit, ha egyáltalán nem játszanék.

Így gondolkodik a vendégek legnagyobb része, s csak igen kevesen vannak, kik az ebéd vagy vacsora mellett, midőn gyomruknak áldoznak, különösen sopánkodnának zene nyújtotta élvezetek után is.

Azt mondhatná erre valaki, sőt talán te is, tisztelt olvasóm (ha történetesen nagy zenekedvelő volnál), hogy már a régiek is különösen kedvelték a lakomái zenét (Tafelmuzik[xix]). Erre egyszerűen azt feleljük, hogy a zene volt a régieknek leggyöngébb oldala; először ritkán élvezhették, másodszor keveset értettek hozzá. A mi követeléseinket pedig a jelenkor sok művésze annyira felcsigázta, hogy valódi zene-gourmand-okká váltunk, s csak kínnal tudjuk hallgatni a mindennapiasság fölé nem emelkedő, középszerű zenét; ilyen pedig a mi vendéglői zenénk, de ha legkitűnőbb volna is, akkor sem kívánnánk oly sokat – a jóból!

(…)

Nem győznénk mindazokat megírni mit az tapasztal és lát, ki nem közönséges szemmel nézi a vendéglőkben összegyűlt emberi teremtéseket. Hogy pedig nem győzvén megírni, ezennel félbehagyjuk: annak nem örül senki jobban, mint te, tisztelt olvasóm. Alkalmasint már jóllaktál csak olvasásból is a sörrel, borral, pecsenyével, zúzával, zenével, lármával, s egyebekkel, miket neked e sorokban feltálalni oly bátrak voltunk.

Báttaszéki Lajos ügyvéd, író és publicista, Báttaszéken látta meg a napvilágot 1844-ben Hoffman Lajosként. A budapesti és a bécsi egyetemen tanult, s miután ügyvéd lett, előbb Nagyváradon, majd Aradon működött. A prókátorság mellett szerkesztette többek között a Nagyvárad c napilapot, a Biharmegyei Közlönyt, majd a Békésmegyei Közlönyt, az Alföldi Lapokat, az Alföldi Újságot, a Büntetőjog tudományi Szemlét és a Kritikai Szemlét. Sok szépirodalmi cikket, verset, jogi tanulmányt írt, s közben lefordította Mackeldey A római jog tankönyve c. háromkötetes művét, melyből mai politikusaink is sokat bifláztak. Pennájából soha nem fogyott ki a tinta, csak ízelítőnek néhány szépírói munkája: Nők könyve (1864); Hitregetan (1864.); Polgári házasság vagy szerelem gőzzel (1870.); A nők a magyar jogban (1872.); A magyar általános magánjogi törvénykönyv tervezete I. (1874.); Mindenféle antiszemiták és zsidókról (1888.); Mi a teendő a véderőre vonatkozó törvényjavaslattal szemben? (1899.); A vérvád. (1900.) Báttaszéki tagja volt a nagyváradi szabadkőműves páholynak, 1889-től Pesten nyitott ügyvédi irodát. 1921 februárjában hunyt el Budapesten. Nem csoda, hogy id. Báttaszéki könyveit ma gyakorlatilag nem olvashatjuk: „a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvása tárgyában kibocsátott 10.800/1944. M. E. számú rendelet 7. §-ában foglalt felhatalmazás alapján műveinek a közforgalomból való kivonását elrendelem.” Szerencsére néhány példány megmaradt legjelesebb műveiből, amely elkerülte a tűzhalált. Báttaszéki, hogy a sok jogi formula és paragrafus között ne unatkozzék, még 1867-ben megírta a Fővárosi genreképek (zsánerképek) című szatirikus várostörténeti könyvét. Ez a kuriózum kötet az első abban a sorban, amely a dualizmuskori Magyarország fővárosának fejlődését, polgárainak viselkedését, a hétköznapi embereket humoros leírásokkal jeleníti meg. Egyszerre mutatja be mikrokörnyezetben és szélesvásznon a három kisvárosból „összeragasztott” és robbanásszerű fejlődés előtt álló Budapestet. A 28 fejezetben kíméletlenül pellengérre állítja korának tipikus figuráit és a korabeli mindennapos élethelyzeteket: A váczi utcza; Egy délután a városligetben; Pálinkamérésben; Egy képviselő élete; A pesti dologházban; Színi előadások alatt; Könyv- és divatkereskedésben; Kávéház a koronához; Lóversenyen; Egy izraelita menyegző; Magyar népdalárok; stb.

A kötet másfél évszázad elteltével, a Kortárs kiadó gondozásában, Csontó Sándor szerkesztésében jelenik meg.

[i] Stifli: a német Stiebel szóból (csizma), ti: anno a céhlegények mesterré avatásukkor csizmaalakú korsóból itták a sört

[ii] gümőkór vagy tuberkulózis (tbc), fertőző betegség

[iii] A világhírű sörgyártó cég alapítója Dreher Antal 1844-ben nyitotta meg üzemét, majd – példáját követve –1854-ben Barber Ágost és sógora építtettek üzemet, Barber és Klusemann Serfőzőház néven a külső Jászberényi úton.

[iv] fr.: kiváltképpen, különösképpen, elsősorban

[v] krug – krügel (ném.): krigli, korsó – schnitt, ném: vágás, világos és barna sör keveréke

[vi] bürger (ném.): polgár

[vii] A gőgösségéről is híres II. Fülöp spanyol király mondása.

[viii] noblesse (ang.): nemesség. Vö.: Noblesse oblige – a név, a nemesség kötelez

[ix] A sör „védőszentje”, valójában I. János, III. Henrik brabanti herceg fia. Neve latinos formájának (Jan Primus) népnyelvi változata a Gambrinus. A római mitológiában Bacchus (Dionüszosz görög isten), a bor és mámor megtestesítője

[x] A legnépszerűbb vendéglők Pesten a XIX. század közepén

[xi] iskolás, elemi (ném.), azaz kötelező udvariasság

[xii] fizetőpincér (ném.)

[xiii] nyárspolgár (ném.)

[xiv] hausherr: háziúr (ném)

[xv] karrírozott: kockás kelméből készült

[xvi] Fákkal beültetett sétány nagyjából a mai Szabadság téren, frissítőket áruló pavilonnal

[xvii] Frohner, Vadászkürt, a kor jeles pesti szállodái remek konyhájukkal is vonzották a vendégeket

[xviii] brúgó: bőgő, nagybőgő

[xix] asztali zene (ném.)

Megrendelések

0 Products - 0 Ft
Go to cart

Feliratkozás hírlevélre

Könyv keresése



Kiemelt ajánlatunk

Új honlap Gérecz Attiláról:

gerecz lovon web

www.gereczhagyatek.hu

 

 

Ajánlott oldalak