Készülő könyvünkből

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom

BUJDOSÁSOK
1.
Álmomban megjelent apám.

1967. február végi, hirtelen ránk szakadt halála óta ezt sohasem tette. Az álmaim mögötti álmokban többször megjelent, de közvetetten, vagy beszéltek róla, vagy ő szólt ki az álmodás zűrzavaraiból, de képileg sohasem mutatta magát.

Az augusztusi kékesszürke alkonyatban ott állt a Nyírtetőn, vándorbotjára támaszkodva, megtörten, jobb kezét alig emelve integetett.

– Aztán vigyázz a házra – mondta halkan, s én, az alig hatéves gyermek, kétszáz méterről is pontosan, tisztán értettem szavait.

– Melyik házra, édesapám? – akartam visszakérdezni, most már az álmot látó felnőtt szavával, de akkor megfordult, s elindult felfelé a Nyírtetőn, a Várdomb irányába.

Elkezdte a bujdosást, át a hegyeken. Át Moldova felé. Eltűnt.

Az 1764. január 7-én történt madéfalvi vérengzés után őfelsége Mária Terézia „bánkodott annyi alattvalója véres elestén, és a hosszú uralkodása alatt szokatlan borzalmas eset anyai szívébe markolt (»erschüterte ihr mütterliches Hertz«) – s a lázítók megbüntetésére indította”. 1764. január 25-én kiadta tehát a parancsot a bűnfenyítő bizottság (criminalis commissio) megalakítására. A kriminális komisszió április 3-án érkezik meg Csíktaplocára, s szeptemberig tartja a csíkszeredai vár pincéibe bebörtönzött székelyek vallatását, de szabadon lévőket is beidéznek.

A bűnfenyítő bizottság Imreh István által feldolgozott jegyzőkönyvei szerint 1764. június 15-én kihallgatják a 20 esztendős Zöld Mátyást, aki ennek előtte Moldovába ment volna, de a passust [határátkelőt] elkerülvén visszatértek Felcsíkba, s Madéfalván commissárius Zöld házánál a szentléleki pappal, páter Zöld Péterrel együtt meg is fogattattak.

„– Mondja meg circumstanliater, mikor öt hetek előtt más 22 személlyel Moldovába átalment, hol beszéltek aziránt egybe? Kicsoda és miképpen indította őket arra?

– Most öt hete – válaszolja Zöld Mátyás –, Madéfalván a belső kertszegbe, a Cserei uram nagy földe végin, madéfalvi Zöld József, Császár József, Ferentz Mihály, Molnár Ferenc, Tamás Antal és a bátyja, Tamás János, Lőrintz János, Tamás Albert meg más Tamás János, a bátyja, Ágoston Antal, Pál József, Részeg István, mind ifiú legények és csicsai Kósza József beszéllettek volt, hogy általmennek Molduvába. De én akkor nem voltam ottan, hanem másnap délkor hozzám jöttek Zöld József, Császár József, Molnár Ferenc és Ferenc Mihály. Zöld József (aki édesapámmal egy volt) mondá nekem, hogy menjek vélek Molduvában, ne kénoztassam magamot itten fegyverrel és mustrálással, hanem hadjam itt a katonaságot, mert innét elvisznek a táborba ki. Én elsőbben nem akartam menni, mert sohasem volt kedvem a bújdosásra: osztán égett bort hozának, és úgy csalának el.” 

Ó, a bor, ó, az égetett! Az istenverte. Hány család, közösség életét fordította a poklos utak felé. Hány dőre csatába dőltek bele általa. Hány végsőnek tűnő roham előtt osztatott ki porciónak. Hány vereség után maradt meg utolsó kapaszkodónak, bódító, andalító, időlegesen a tűnő idő megállítójának. Mert az egérből oroszlán lészen általa. Mert a leggyávább is fölemeli pillanatokra mellére csuklott fejét a végső összeroskadás előtt. Csíkban pedig nem volt emberibb, civilizációsabb helikoni nektár, csak az égetett, amit a krumplibokrok s a sovány rozsföldek teremtenek. Attól pedig csak megveszni lehet, nem jóra derülni, mint Tokaj szőlővesszején. Lám, a veszedelem előtti vízkereszt nap estjén is sokat megivának belőle, a másnap hajnali ágyúzás egy mámorba bódult communitásra zuhant, kik közül sokan már magukhoz tértük előtt el is vesztenek.

 

A csíkpálfalvi bodegás 1952-ben, azon az augusztusi esten, nem tudom, égetett bort hozott-e, vagy valami lőreféle bort Ferencz S. Imre építőmesternek, segédeinek és barátainak, akik ennek előtte, mivel szerda, piacnap vala, valamelyik csíkszeredai vendéglőben mulatták magukat. Talán még a cigánnyal is húzatták, mert a faluba hazaérkezvén erőst jókedvükben voltak. Mit tesz ilyenkor a boros hangulatú székely? Fojtásnak rátölt még egy-két pohárnyit. Különösen akkor, ha valami borús is beleleng abba a borosba. A borús hangulat pedig néhány évek óta a hitvány kommunisták és vezérük, a nagy generalisszimusz miatt leve. S lett leve leve.

 

Lám, ez a senkiházi, ez a békaseggealja Guczuj, ez a pártba belekönyökölt szarházi mint ágál a kocsmapult mögött, mintha öröktől fogva ő mérte volna itt a bort, s nem Borbála néni, az áldott jó asszony, akinek a házában székelő italméréséből egyetlen tollvonással csináltak valami államit, valami szövetkezetit, hadd legyen tér a szarba-pártba lépett bizalmiaknak. 

– Hát az öregnek, Sztalin Jóskának a pofázmányát miért nem veszitek le a falról, miért ágál még mindig ott? Szeredában azt beszélik, hogy már megdöglött – fordul a mester a bodegás felé (mert a korcsomából is bodegát csináltak ezek az új urak, ezek a feltársak), aki, hihihi, hahaha, vonogatja vállait, már rég eljött a záróra, de mit neki szabály, újabb liter lőrét tesz a társaság elé, hadd mondjanak, ordítozzanak, hadd ássák maguknak a vermet.

 

A bachatiónak nem tudom, miként lett vége aznap este. Csak azt tudom, hogy augusztus volt, s én egész este forgolódtam az ágyamban, nem tudtam aludni. Ó, nem apám miatt, szokva voltunk, hogy mindig későn, elalvásunk után érkezik haza, reggel pedig ébredésünk előtt elmegy építeni. Az izgalom a másnap miatt volt. Gáll Dezső megígérte leányának, az én édesanyámnak, hogy elmennek a tehénszekérrel nyári tüzelőért, nyesedék fáért a Várdomb mögötti Kicsibükkbe, s magukkal visznek engem is. Életemben először menni az erdőre! – ez tartott egész este izgalomban, nem az apám kocsmázása.

• 

„– Mi az oka annak, hogy annak utána oly sokan mentenek bé Moldovába?” – kérdezik a madéfalvi Zöld Mátyástól a bűnfenyítő komisszió vallatói.

„– Egyéb okát nem hallottam, hanem azt mondták: ők nem szenvedhetik, hogy a hajokat béfonják és exercérozzák. Azonkívül az is nehezen esik nékiek, hogy a katonaköntesnek drága posztót kell venniek, mert ők inkább járnának magok zekéjében, melyet pénzen nem veszik, hanem magok csináltatják.”

Azt is mondják még a bűnfenyítőknek a constitutusok, hogy őfelsége „méltoztassék régi szabadságainkat megadni, tiszteket saját nemzetünkből választani, ne idegen szóra exercérozzanak, a hazánkból el nem vinni. Különben még többen bémennek Moduvába.”

 

Majdnem kétszáz évekkel errébb nem a hajbéfonás divatja járta. Többeknek nyírták akkoron kopaszra, nullásra a fejét. Az exercérozás viszont lényegében nem változott, osztályharc lett a neve, amely által nemhogy a drága posztót, de még a saját zekéjüket is begyűjtötték a rekvirálók, ha valakire valamiért ráütötték a kizsákmányló bélyeget. A szabadsággal látszólag nem volt gond, a régieket ugyan eltörölték, helyükbe újakat ígértek. Ni, a Román Munkáspárt községi bürójának egyik jeles tagja milyen szabad: kiáll a bodega előtti lépcső tetejére, előveszi a faszát, kopóra huddik, az út túlsó oldaláig spriccolja az agyáról lezúduló ganyélevet. Ilyenek ezek a nemzetiségi kérdés teljes sztálini megoldása értelmében, a „saját nemzetünkből” választott tisztek. Rosszabbak az idegeneknél. Ebben az időben a menekülés is átlényegül. A Moldovába való bémenésben volt még csipetnyi íze a szabad akaratnak. Az ezerkilencszázas évek derekán inkább vitték az embereket. Kit a földvári megsemmisítő-táborba, kit Szibériába, kit a Duna-csatornához, kit a Bărăganba, kit munkaszolgálatos katonának a szénbányákba. Akik pedig netán a Bukarest melletti Zsilávára, Máramarosszigetre, Szamosújvárra, Nagyenyedre kerültek (a felsorolásból is kitetszik, hogy az osztályharcos egyenlőség jegyében Erdély mintha még egyenlőbb lett volna), szóval akik ott sinylődtek, tudták, hogy megint valamiféle madéfalvi veszedelmes idők járnak át a tájon… 

– Utánam jöttek.

Ezzel a légszomjas, halkan elrebegett, semmibe lejtő tőmondattal állt elénk az alkonyodó erdő szélén édesapám, azon a nyárutói napon, mely legelső eltévelyedésemnek, máig lázasító elbolondulásomnak is a napja volt. Nyári tüzelőért indultunk el kora hajnalban anyai nagyapámmal és édesanyámmal, vízhordónak, tehénpásztornak vittek engem is, az iskoláskorba érkezett gyermeket, aki életében eléször szembesült a hatalmas, félelmetes, gyönyörű erdővel. Szerelmetes álmaimban időnként ma is látni vélem a sóhajtozó, tündérmesés, menyasszony árvaságú nyírfaerdőt, amely a hajnali derengésben olyan sejtelmesen világított, mint a halottak napi temető, s amelyen úgy vonszolt át a szekérbe fogott két piros tehénke, akár Kormos Istvánt a versbéli delfinek. A Nyíres után hancúrozó mackóiskolának tűnt mogyoróbokraival a ligetes Mogyorós-oldal, serketáncos vasárnap délutánnak a kecskerágós, borókás, kökénybokros Fáblán-völgye kitárulkozása a Várdomb előtt, de nem hallgattak el jöttünkre a feketefenyőkkel népesített Lucsos torokszorító rémmeséi sem, melyek által teljessé, hatalmassá lett életem első Nagy Utazása, mely későbbi sorsaim szülőföldjévé tette Robinson szigetét és Afrikát.

Édesanyám és nagyapám gallyat, száraz bükk- és fenyőágakat gyűjtött, rakták a szekérre, én pedig ivóvizet vittem nekik a Várdomb alatti hűs forrásból, és őriztem a két tehént, Micit és Virágot, amíg az egyik, az otthon hagyott kis borjáért nyugtalankodó Virág nem függetlenítette magát: felcsapott farokkal bebogárzott az erdőbe. Kányádi riadalmas, gyönyörű verse történt meg akkor ott velem, lettem az égtájtalan, úttalan, hatalmas bükkfaerdőben a poéma előtt bolyongó, elveszett lélekké, a vers teremtés előtti káoszának egyik lehetséges víziója: „sírni kéne, énekelni / éjnek lenni / nem is lenni / csak ne kéne beljebb menni… / csak ne kéne lovait kereső / kisgyermeknek lenni…” Nem volt út, és nem volt égtáj, a Kicsibükk szálfaegyenes, gyertyásan álló bükkfái között zokogtam, mint aki örökre elveszett. Nem voltak virágok, pillangók, madarak, csak huhogó kísértetek, ördögök, krampuszok, ökörszemű békák, kígyók, nem voltak napsugárban fürdő lombok, utat mutató ezüstfenyőágak, csak sivatagosan egyforma, ösvénytelen, barna bükkavar, csattogó, fényesen izzó farkas-, medvemorgások, boszorka-ormányok, villogó vadkanagyarak… És bénító, paralitikus, kígyószem tükrébe fagyott félelem, ki úgy állított a zokogás kivégzőosztaga elé, hogy számba tömte az egyetlen szót is, mely megmenthetett volna, befele vérzett, alvadt vérrögökké némult az édesanyámat kiáltó jaj, legfennebb csak egyik fától a másikig visszhangozhatott…

Az édesanya viszont hangosan sírni kezdett, amikor a tehenek a gyermek nélkül előkerültek, órákon át kereste az elveszett gyermeket, aki elég messzire elkóborolt a szekértől, aki egy odvas bükkfa tövében hüppögve, könnyektől maszatosan várta a halált, mindeneknek a végét, s akit szűzmáriás örömében jól elfenekelt, mikor rátalált. – Hál’ istennek, hogy megvan a gyermek – fogadott az útrakész szekér előtt nagytata, aki a torkába felszivárgó tüdővészes vértől s a gyermek miatti riadalomtól még szófukarabb, szigorúbb lett, s aki ezután csupán csak egyszer szólalt meg azon a napon, ott, az erdőszélen, a Nyírtetőn, ahol az utánajövők elől menekülő, a vándorbotra roskadó édesapám tőlünk elköszönt.

– A gyermek megkerült, az apa elveszett – mormogta maga elé Gáll Dezső, s felült a fával megrakott szekérre. Édesanyám a teheneket vezette. Én nagyapám háta mögött ültem, néztem visszafelé, kiszáradt, könnytelen szemekkel néztem édesapámat. Botjára támaszkodva kísért tekintetével, bele volt már őszülve az életbe, megőszült, mint a fenyvesek, olyan fehér volt, hogy szinte beleveszett a háttér nyíresébe. Aztán a szekerünk átbillent a Borsóföld-tetőn.

„Hová telepedtek le azok az emberek, akik innét kimentek, és ottan ki az előljárójak? – teszik fel a negyedik kérdést Zöld Mátyásnak a bűnfenyítők. 

– Circiter mintegy 100 Moldovában a Nagy Tázló folyóvisze mellett, egy Moines nevű helyen telepedtek le. Mely jó térséges hely, és erdeje is elég vagyon: a ghymesi passzushoz mintegy napi járóföld.

Körpentzinek hívják azon boért, kié a hely, aki egyszersmind főtiszt is, és a sóaknákon is parancsol. Amint én hallottam (mert magam is egy egész holnapot mulattam ottan), olyan contractusra mentenek az említett Körpentzi úrral az emberek, hogy amíg megépülnek, az egész helységért esztendőnként fizessenek 40 thallért. Mivel pedig az adó Moldovában igen nagy, melyet azonkívül fizetni kell (tudniillik minden füsttől három zlotot esztendőnként), egy háznál három-négy ember is lakik.

Másképpen is nyomorultul élnek az emberek, mert nincsen semmiek. A marhájokat, hogy élést vehessenek, eladják. Azonkívül az executoroknak minden holnapon az adót is meg kell fizetniek, mégpedig a legszegényebb is holnaponként öt polturát.

Azon Moines nevű helységben még eddig csak valami 20 kalibákat építettek.

Amint hallottam, akik Szentdomokosról szöktenek el, beljebb mentek Moldovába, egy Piatra nevű vásáros helyre.

A Moines nevű helyen rákosi György Deák Jánost tették birónak. Polgárnak szépvízi Boros Mihályt. De ezek is vacsárcsi Nagy Lázár Istvántól, madarasi Géber Andrástól és madéfalvi Pál Pétertől függenek.

Taplocai Lázár István is, a nemesember, Moinesen vagyon, és egynéhányszor Körpentzi úrnál is volt, aki azt igérte nekie, hogy maga mellé veszi iródeáknak, és tisztséget is ad nekie. Szépvízi Szőts Péterről pedig semmit sem hallottam. 

Páter Zöld, mikor általjött Moldovába, akarta ugyan maga kárát, melyet Erdélyben szenvedett volt, amikor elfogatott, más erdélyi embereken megvenni. Melyre – amint maga mondotta – a boér Körpentzi szabadságot is adott volt nekie. Egynéhány oláhok is igérték volt magokat, hogy segítséggel lesznek nekie, hogy egy szentléleki esztina juhát ezen szándékkal hajtsanak bé a havasokról. De annak utána maga mondá páter Zöld, hogy leteszi magát azon szándékról, és nem praedálja senkit, lévén még reménsége, hogy gratiat nyerhet és kereszténységéhez visszamehet. Az is jut eszembe, midőn egyszer néhány csíki legények általjöttek Moldovába, Moinesbe, és páter Zöldhöz mentek volna, az én jelenlétemben azt mondá nekiek: tü bolondok! Miért jöttök ide a pogány földre. Miért nem maradtatok odahaza. Nem derék dolog egy héten egyszer exercérozni. Még nekem is visszamenésre szándékom vagyon.”

Édesapám egyelőre nem ment bé Mojnestbe. Néhány napig, talán egy hétnél is többet, az erdőkben bujkált. De jött már az ősz, jöttek már a hideg éjszakák. Valamerre menni kellett. („Midőn a havasokról kedden estve lejöttünk, alkonyatkor a búzába lefeküdtünk, és ottan aludtunk egynehány órákig – vallja Zöld Mátyás. – Éjfélkor onnét megint felköltünk, és még azon az éjtzaka Madéfalvára mentünk.”) Édesapámnak legkézenfekvőbbnek az erdőkhöz legközelebbi falu, Csíkcsomortán tűnt. De ott kihez kopogjon be sötétedés után? Az anyaági rokonokhoz, a Szőcsökhöz, a Gálokhoz jobb nem menni, hisz azok egymás között is gyűlölködnek. Van még egy-két boros cimbora, jobb nem esküdni a borral szerzett barátságra. Hosszas töprengések után ki máshoz kopogtatott volna be, ha nem Zöld Józsi bácsiékhoz, csendes, jóságos, megbízható baráthoz, elég távoli rokonhoz. (Ezek a Zöldek, ezek a Zöldek. Aki Csíkszék történelmében járkál, nem létezik, hogy ne találkozzon vélök. Derék emberek hírében álltak. De nem tudom, mit tett volna Zöld Józsi bácsi, ha valaki beárulja, s odamennek a fogdmegek. Talán ő is csűrte-csavarta volna a dolgokat, mint 1764-ben az öreg Zöld János a kriminális kommisszió előtt: „…és nekem nem mondta senki, hogy hazajött a fiam. Mert a cselédeim jól tudták, hogy haragszom reája, mivel mindenkoron szófogadatlan fiam volt. Mikor aztán szerdán este láttám, hogy hazajött, annyival inkább is haragudtam réá, és meg is vertem volna, ha pap nem lett volna… Én kérdezvén a pap fiamat, miért jött hozzám, azt mondja nekem: csak azért jött Zöld Mátyással haza, hogy grátiat kérjenek, minthogy páter Szász is intette, hogy térjen meg. Én pedig azt feleltem nekie: te átkozott fiú, akár nyerj grátiat, akár nem, de én megjelentelek, hogy itten vagy…”) De szerencsére nem árulkodott senki a szófogadatlan Ferencz Salamon Imréről. Zöld Józsi bácsiék enni adtak, majd a kamra földjére alvóhelyet készítettek. Amikor apám lefeküdt, a kamraajtó elé tolták a nagy kredencet. („Én a kürtőbe, a páter pedig az ágy alá, amely alatt fát tettek volt, melyet éjtzakára béhoztak volt” – vallja Zöld Mátyás elfogatásuk előtti elrejtőzésükről.) A Sztálint gyalázó apám egy-két napig, hétig bírta, de ez a bezártság rosszabb volt a börtönnél.

Nem tudom, édesanyám tudta-e, hogy apám Zöld Józsiéknál bujkált. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy nem. De a hírek azok jöttek-mentek. Ama kocsmabéli sztálinos devernya másnapjától mind a három faluban (Delne, Csomortán, Pálfalva) arról suttogott mindenki, hogy Ferencz Salamon Imre után jött a fekete autó. Édesapámnak az volt a szerencséje, hogy nem volt otthon. Fent, Felszegben az öreg Dombi János házát építették. Amíg a bőrkabátosok a néptanács hivatalosságaival tárgyaltak, azalatt a takarítónő (sajnos a nevét nem tudom, mert amíg éltek a szüleim, sohasem kérdeztem rá, mint ahogy más sok mindenre sem, amit jó lenne pontosabban tudni) felszaladt a faluvégre, s tudatta apámmal: – Fuss, Imre, fuss, mert utánad jöttek! – Ő pedig meg sem állt a Nyírtetőig. A három falu java minden bizonnyal az ő pártján állt, de pontosabb, ha azt mondom: inkább az új hatalmat képviselő helyi kádereket nem tudta bevenni a begyébe. Bizony, hogy hitvány embereknek tartották őket. Csomortánban Zöld Józsi bácsiékhoz is hamar szállhatott a hír, hogy a milicista naponta kétszer is bemegy a Pálfalva 177. szám alá, anyámtól elkéri a személyi igazolványt, igazoltatja, s rákérdez: Unde este soţul? Édesanyám nem tudott románul, talán csak értett valamit. Mindig azt válaszolta, hogy „Nu ştie”. S ezzel el is ment a milicista. Szerintem csak eddig teljesítette az elfogatási parancsot. Mert Traján egy jó ember volt. Tőle nem félt annyira a falu, mint a párttitkártól, a községi pártbizottságtól, a párttagoktól, a népi szövetség aktivistáitól, a besúgóktól, mert tudták, hogy kik ők, hogy honnan jöttek, és merre tartanak. Zöld Józsi bácsiéknál édesapám üzenetek nélkül is megtudhatta, hogy keresik, hogy percig sincs biztonságban. És volt annyi joginak nevezhető tapasztalata is, hogy ha elfogják, akkor mint bűnpártoló, Zöld Józsi bácsi sem ússza meg a Duna-csatornát. Mert az várt volna rá, hisz keresztapám, a csíksomlyói Lukács Zoli bácsi is valami, az ő sztálinozásához hasonló, rendszerellenesnek minősített kiszólásért került oda. Meghatványozódott volna a lelkiismeret-furdalás, ami a család miatt emésztette.

Döntött. Egy őszi estén vállára vette a hátizsákot, amit Zöld néni előkészített, s elindult ki az erdő felé, neki a Csíki-havasoknak, bé Moldova felé. Valószínűleg a havasok közötti falvak, csángótelepek: Kóstelek, Gyepece, Csügés iránt, a régi sólopó úton ment, talán Gyimespalánkáig, Ágasig. Talán ott ült vonatra, mert kisebb volt az esélye annak, hogy igazoltatni fogják, mint a csíki állomásokon. A sólopó úton nem ő járt elsőnek a Salamonok közül, nemzedékekre visszamenően ezen az úton csempészték Aknavásárhelyről a sót a csíkiak. Nem ismeretlen úton indult el tehát Mojnest felé 1952 őszén édesapám, aki egy június 24-én keltezett jegyzőkönyv szerint immár hivatalosan is osztályellenség volt: kulák. 

• 

1953. március 3-án meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin.

Már nem emlékszem, hogy hány napos volt a hivatalosan elrendelt gyász, de a hatalmas, fekete keretes plakát-gyászjelentőből kettőt is kiragasztottak a kapunkra. Kuncogott is a morbid helyzeteket iróniával, csúfondárossággal kezelő falu, tudták, hogy a hatalom ezzel a megbélyegzésnek egy botorabb változatát követte el: hadd tudják meg a 177. szám alatti élet lakói, hogy ők sem úszhatják meg a népek atyjának elvesztése fölötti világméretű gyászt. Ha nyílt téren nem is, de a kapuk mögött, a bensőbb életben bizony, hogy röhögték, mint ahogyan a gazda eltűnése a múlt évben sem volt mentes az ironikus felhangoktól. Ha netán elhangzott a kérdés, hogy merre lett el Ferencz S. Imre ama kocsmázás után, nem kis malíciával vágták rá, hogy valószínűleg elment Sztálin temetésére.

Az iskolában is gyász volt. Sokan sírtak is. Siratták a generalisszimuszt. Én is sírtam. Bőségesen hullottak könnyeim, Sztálin halála ürügyén keservesen sirattam édesapámat. Mert nem tudtuk, hogy hol van.

– Nem tudom, hol van – válaszolta a három gyermek sűrű faggatózására édesanyám, aki lehet, hogy tudta, sejtette, gondolta, hogy bement a Regátba, de ha tudta volna, sem árulta volna el nekünk, mert milyen a gyermekszáj, hamarabb nyílik szóra, gyorsabban jár az agyánál.

– Nagyon messze van?

– Nem tudom. Lehet, hogy nagyon messze.

– Mikor jön haza?

– Nem tudom. Ne búsuljatok. Csak hazajön egyszer – válaszolgatott esténként fáradtan a napi robottól kimerült édesanyám. Ugyanígy válaszolt nagymama, nagynéni, mindenki a rokonságból, amikor apámról érdeklődött valamelyikünk.

A temetés napján gyászmisét tartottak, amelyre kötelező volt mindenkinek elmenni. Ott voltak a templomban azok is, akik fennen hirdették azelőtt, hogy Isten nincs. Ott volt a párttitkár, a büró, ott volt az az ember is, aki pár éve levetette az iskoláról a kereszteket. Meg is verte az Isten – mondták a faluban. – Hát nem megvakult a fél szemére!?

Én azon a misén ministráltam. Nem emlékszem az egészből semmire, csak a ministráns fehér ing alatti szoknya meg a gallér lila színére. Ez volt a gyászmisék színe, s nekem abban az évben még egyszer, anyai nagyapám, Gáll Dezső temetésén magamra kellett öltenem.

A mise után, a templom előtt körben állva beszélgettek a fekete ünnepibe öltözött férfiak. Mellettük eloldalgóban hallottam, hogy a nagyvezér temetéséről beszélnek, hogy vajon hogymint rendezik, vajon papok fogják-e temetni.

– Lűtő [vö. Lejtő], ha hazajön, majd elmeséli – mondta az enyhén kancsi szomszédunk, Magyar Sándor bácsi.

A Lűtő a pálfalvi Salamonok egyik ágának volt a mellékneve, talán száz évek óta már. Az ötvenes években már csak apám viselte ezt a megkülönböztető, csúfondáros nevet.

– Édesanyám, édesanyám – röpültem haza –, tudom, hogy hol van édesapám!

– Hol, kicsi fiam?

– Sztálin temetésén.

A Sztálin halála utáni változásokból mi szinte semmit sem érzékeltünk. Traján, a milicista ezután is meg-meglátogatott, de egyre ritkábban kérdezte: Unde este domnul? Aztán a nyomozati látogatásai is mintha gyérültek volna. Csak az osztályharc nem akart csitulni: az adókért s a beszolgáltatnivalókért gyakran megfordultak nálunk. Apám az előbbi években holmi épületfát gyűjtögetett össze, elvitték. Édesanyámat pedig nem egyszer citálták a pirossal terített asztal elé a néptanácshoz, ahol a többi kulákkal egy sorban hallgatta a lebaszásokat, az átnevelő leckéket, a vetési terv teljesítésének számonkérését, az esedékes negyedévi beszolgáltatási helyzet elemzését. Ilyenkor osztották ki a közmunka-feladatokat is. Mert a kuláknak közmunkázni kellett, többet, mint a munkásosztály szövetségeseinek, a szegényparasztságnak. És eleget kellett tenni, önkéntes alapon, „szívünk teljes mélyéből fakadó szolidaritással” a koreai háború északi árvainak a megsegítésére szervezett gyűjtési felhívásnak is. Édesanyám egy fél szett lenvászon törülközővel szolidarizált. Nem valószínű azonban, hogy a csíkpálfalvi szolidaritás java eljutott volna Észak-Koreába. Mert a keresztszemes, G. A. (Gáll Angella) monogramú törülközőket évekkel később is  látták a faluban az egyik porta szárítókötelén. De én jól emlékszem azokra a napokra is, amikor édesanyámmal ásatták meg a községi szérűn az árnyékszéket. Nem volt ő egy elkényeztetett asszony, sohasem félt a dologtól, de a kubikusmunka egy kicsit erejét meg¬haladó feladat volt neki. Sokat sírt esténként, és fájtatta is az ízületeit. De hát, ha árnyékszéket követel a hatóság a falu szérűjére, ássa csak a kulákmenyecske. Az erősödő osztályharc jegyében véget vetettek a háznál való cséplésnek is. Kötelező módon a falu feletti rétre, az Országkertbe kellett vinni s asztagokba rakni a gabonát. (Ó, azok az otthoni, őszi cséplések, amikor sorra vontatták be az udvarokra a gőzgépet, s a megbontott csűrtetőn át dobálták ki a cséplőgépre a kévéket. Ó, azok a kalákák, mert segített mindenki mindenkinek, hogy a téli lerekedés előtt mindenkinek a padlására kerüljön az az évi termény. Ó, az a gőzgép, az a sárgafütyülős, amikor dohogva, gőzt eresztve estefelé lassan lelohad, leáll, de még egy hosszat fütyül, mert már meg van terítve a fák árnyékában a kalákás asztal, s az egész udvart belengi a berbécstokány illata! Ó, azok az ugrálások a friss szalmában, azok az elmerülések a csűrközére halmozott gabonahalomban! Ó, a gőzgép után jövő, Petres Balázs Fordson traktora, amelybe petróleumot kellett tölteni, s amely miatt egyszer két napig állt a cséplés, hiába kurblizták a legények, az istennek sem akart begerjedni, a delkó, az volt a hibás…) A községi szérűn két vagy három ellenőr is felügyelte a cséplést, s egyből vitték is el a beszolgáltatni való gabonát. Volt, aki örvendhetett annak, hogy hazaviheti a szalmát és a pelyvát, kicsi árpát, zabot, búza-rozs, osztályszempontból csak a szerencsésebbeknek maradt valami.

De miért lettünk mi kulákok? És miért lett a középgazda anyai nagyapám, Gáll Dezső is az? És egyáltalán miért lettek azok a többiek ebben a nem túl módos faluban? Talán csak egy gazdának, az öreg Ferencz Imre bácsinak volt tíz hektárnál nagyobb birtoka, szolgát s szolgálót is tartottak, ki is költöztették a házukból, kitelepítették az Alszegben lakó valamikori tisztviselő Sántha Imre bácsiékhoz. Minket nem telepítettek ki a házunkból, mert az 1834-ben épült házunk, amelyet édesapám 1949-ben a Sutriktól, egy másik Salamon ágtól vásárolt, azonkívül, hogy a falu közepén volt, nem tartozott a legcsicsásabb bentvalók közé. Csak arra emlékszem, hogy amikor hosszas esőzések jöttek, valahol mindig csepegett bent a szobákban, a kisoványodott, koromfeketére aszalódott zsindelytetőn bizony átcsorgott az eső. Ilyenkor általában nekem kellett felmászni az agyaggal betapasztott padlásra, s idébb-odább rakosgatni az ócska, használatból kivont edényeket, hogy valamennyire tompítsuk lakóhelyiségeink beázását. Milyen kulák lehet az, aki annyira sem képes, hogy kijavítsa a feje feletti ház fedelét? Közhely ma már, hogy a kuláklisták összeírásakor nem kizárólag a vagyoni állapot volt a fő, a legfőbb osztályharcos szempont.

– Egy rossz álom volt az egész – mondta immár madárkányira töpörödött, öreg édesanyám, amikor egyszer a kanapén végignyúltam, s ő a végén ülve az ölébe vette, s az emlékezésbe révedőn, csendesen masszírozgatta a lábaimat. – Ne kérdezz, jobb elfeledni s nem emlékezni az egészre.

Édesanyám, én ezt nem álmodom, hanem látom. Fekete-fehéren olvasom a csíkszeredai levéltárban. Lám, mit nyilatkoz „alulirot” 1952 júniusában egy RMP „búrotag” Salamon F. Imréről. 

 

 

Nem tudom, miért írták módszeresen Salamon F. Imrének apámat, mikor a hivatalos, az anyakönyvi kivonat szerint Ferencz S. Imre volt. Családunk legendáriumában a nevek, az időpontok zűrzavara már-már a commedia dell arte határait súrolja, ha jól utánagondolok, az a fránya égetett bor adta meg a színjátékainak alaphangjait. Kellő időben majd megér egy könnyed, virágos álmodást.

A véleményezésben sok igazság, de valótlanság is vagyon. Az nagyon igaz volt, hogy a „mai rendszert erősen blamálta” az inquisitus, mert később, felcseperedésem minden szakaszában, egész a haláláig ezt tette. De nem tudom, a „visza sirván a horti rendszert, mert akor job volt” kitételt milyen mélységekig élte meg édesapám. Az eljövetelét, a visszacsatolás euforikus pillanatait nagyon is mélyen élte át. Madéfalvi keresztapámtól, Balogh Zsiga bácsitól tudom, hogy a vármegyeház tetőzetén piros-fehér-zöld zászlót lengető, dísz-székelybe öltözött fiatalember, akiről a ’40-es csíkszeredai bevonuláskor szót ejtett a budapesti rádió helyszíni tudósítója is, az édesapám volt. Ennél többet nem tudok, sohasem mesélt nékem ezekről az időkről. Anyámtól tudom azt is, hogy ’44-es februári házasságukig legtöbbet a gyimesfelsőloki kaszárnyák, illetve a csíksomlyói Kalot építésénél dolgozott. Nem tudom azt sem, milyen szinten volt vállalkozó, de mint magasan képzett építőmester, sokszor 10-12-nél is több ember dolgozott a keze alatt. 

A törökbúzáról semmi bizonyosat nem tudok. Immár csak az álombéli édesapámat kérdezhetném, hogyan is történt 1946 őszén, a nagy szárazság után, a temesvári állomáson a kirablása, amikor vérbe fagyva találtak rá hajnalban a sínek között. Miként történhetett, miféle pancser rablók törtek rá, hogy csupán a hátizsákot s az aktatáskát tépték el tőle, de a pénz, a pufajkás kabátba elrejtett, belevarrt, a falu által összegyűjtött pénz megmaradt? Egyáltalán miért vállalkozott az egész útra, miért ment le gabonáért a Bánátba az éhínségbe ájult falu megsegítésére? Gondolta-e akkor, amikor erre vállalkozott, hogy a jó cselekedet nem köszönetet, hanem gyűlöletet, irigységet, ezer viszályt fakaszt? Mert a nem tudom, hány, egy-két vagonnyi gabona szerencsésen megérkezett a szeredai állomásra. A szétosztásáról, pontosabban a szétrablásáról sohasem beszéltek. Valószínűsíthetően az erősebb kutya baszik alapon zajlottak a történések, mert a lista a pénzekről, hogy kinek mennyi a járandósága, az az aktatáskával együtt Temesváron az enyészet sorsára jutott, s ennek hiányában az addig megbízhatónak vélt, rendtartó voltára nagyot adó székely falu leggyalázatosabb arcát mutatta föl, évek múlva is balek édesapám szemére vetették a vártnál kevesebb jussot, vagy azon ügyeskedőket, akik a reméltnél többhöz jutottak. Csak az édeanyám által elejtett fél mondatokból tudom némiképp összerakni az emlékezés szálait, mert apámat sohasem tudtam kikérdezni az akkori időkről. Ifjonti fejjel csak a saját felhőkergető ábrándozásaim érdekeltek. Amikorra benőtt a fejem lágya, amikor már nagyon akartam tudni, ismerni felmenőim emlékeit, apám korai halála miatt már nem volt kitől kérdezni. Nulla órás emlékeimből elemi erővel tolakszik fel az édes anyatej után az árpapuliszka megbőrödzött, ujjnyi vastag kérge. Hogy az milyen finom volt kockára vágott marmeládéval (tízkilós faládába préselt, a boltokban árult vegyes lekvár).

– Ennyi maradt, jutott nekünk apád bánáti gabonázásából – legyintett kérdésemre egy alkalommal édesanyám.

Ez lett volna hát annak idején a feketézés, amiről a véleményező Fülöp Lajos (a falu által adott, sokatmondó melléknevén: Pacsék) oly vehemenciával nyilatkozik a kuláklistás referat szerkesztése előtt egy nappal? Szegény, szegény megtévesztett, a szép új világ lozinkáit vakon elhívő ember! De a második világégés vérzivataros évei után melyik szegényember ne hitte volna el a vörös zászlót lobogtató fényes szelekben, hogy holnapra a miénk lesz az egész világ? A nagyobbik fia osztálytársam volt, tudhatom tehát, hogy nagyon szegények voltak, a miénknél is gyatrább, jobbágykék falú, öreg házban laktak, amelynek udvarán mindig nyakig állt a sár. Bizonyára ők is azok közé tartoztak, akiknek a negyvenhatos bánáti gabonából kevés vagy semmi sem jutott. Inkább vélem őt „konjuktúralovagnak”, mint eszmei megalapozottságú, a baloldali atyák tanítását szenvedélyesen megélő kommunistának, amolyan „kaparj, kurta, néked is lesz”-féle embernek, akiért végre eljött az idő. Különben mi magyarázná ügybuzgalmát a véleményezése megírása utáni másnapon (meglehet, hogy macskajajos is vala), amikor elsőként szignálta a községi bizottság által összeállított „referátot”, mint egy sürgősségi rendeletet?

 

Megrendelések

0 Products - 0 Ft
Go to cart

Könyv keresése



Kiemelt ajánlatunk

KÖNYVEINK MEGRENDELÉSE
Kedves Vásárlónk! Honlapunk működési zavara miatt kérjük, hogy átmenetileg e-mailben, a petra.racz((kukac))kortarskiado.hu címen rendeljen tőlünk könyveket, megadva elérhetőségeit!

Ajánlott oldalak